A hatvanas évek végén az emberiség fejlődése eljutott abba az állapotba, amikor a gazdaság és a természet kölcsönhatása lokálisan többé nem kezelhető. Az emberi tevékenység nem szándékolt mellékhatásai elhanyagolható méretűekből meghatározó jelentőségűekké és világméretűekké váltak.

Képletesen szólva, nem lehet többé a szemetet a falu határán túl eldobni, mert ott már egy másik falu van; a falvak összeértek. Megszűnt az a mezsgye, amely képes volt felvenni termelésünk másodlagos termékeit, amelyek mintegy szükségtelenül jöttek létre, s amelyekkel eddig nem foglalkoztunk. Eltűntek a fehér foltok, az emberi cselekvések hatása körbeér. Ezt jelenti a globalizáció, amely az ökologisták és a környezetvédők szóhasználatában az általános és kölcsönös felelősségvállalás jelszavává vált.

Az ésszerű emberi cselekvés, a technikai és gazdasági fejlődés megemelte az élet minőségét. Megkönnyítette a munkát, meghosszabbította és egészségesebbé tette az életet. A kérdés nem a gazdasági növekedés jó vagy rossz mivolta az ember és a társadalom szempontjából, hanem annak külső következményei, azaz végső soron az ára a létfenntartó környezeti-természeti értékeink szempontjából. Muszáj rákérdezni, hogy ez az ár még megfizethető-e. A gépkocsi feltalálásának értelme az volt, hogy az emberek helyváltoztatását megkönnyítse. Ma, amikor a gépkocsihasználat világméretűvé vált, látni kell, hogy adott esetben ötven kilogrammnyi embertömeg szállításához egytonnás jármű mozgatása szükséges, azaz öt százalék hasznos munkára 95 százalék felesleges jut, egy forint hasznos kiadás húsz forint kidobásával jár együtt.

Ez a "kidobott" pénz más szempontból egyenesen káros és romboló. Globális szempontból pedig elfogadhatatlan, mert a használat helyszínétől egészen távoli helyen megmutatkozó következményekkel jár. Azt hiszem, a gépkocsi minden idők legrosszabb hatásfokú eszközének tekinthető.

A helyes kérdésfeltevés tehát a liberalizáció, a szabad kereskedelem, a gazdasági növekedés, a fogyasztásnövelés árára vonatkozik. A méregzöldek számára ez már nem kérdés: ez az ár triviálisan olyan magas, hogy egyszerűen nem éri meg. Szerintük az emberek többsége önszántából már ma sem akarná megfizetni a modern, neoliberális piacgazdaság árát, csupán a társadalmi kényszerek, a reklám és a média erőltetik rájuk. A liberális közgazdaságtan számára ez még nem kérdés, ők még mindig úgy gondolják, mint a prérikapitalizmus idején: a mellékhatások lényegtelenek, vagy piaci eszközökkel kezelhetőek, a gazdaság növekedése bármit megér természeti kincsben, tradícióvesztésben és életforma-változásban. Magam pedig úgy gondolom, hogy sem az élből való elutasítás, sem a kritikátlan helyeslés nem járható út.

Úgy hiszem, az emberek napi életvitelük során nagyon is számolnak, mérlegelnek, mi éri meg és mi nem, és saját tapasztalatom szerint egyre inkább tisztában vannak a pénztermelés árával. Azzal, hogy mibe kerül ez környezeti értékben vagy életminőségben. A mindennapi létben erősebb fékek működnek az emberekben a pénzhajtással és a pazarlással szemben, mint azt a monetáris nézet képviselői képzelik, de egyelőre mindenképpen gyengébbek, mint ahogy azt a zöldek szeretnék.

A globalizáció kétféle felfogása, az ökonómiai és az ökológiai természetesen nem független egymástól. A környezeti értékek globális védelme erőteljes állami-törvényi-civil beavatkozást feltételez a szabadpiaci folyamatokba, s ezzel a globalizáció közgazdasági felfogásában a TGM, Szalai Erzsébet és Ferge Zsuzsa által képviselt álláspontot támogatja. A négy fő érvcsoport, amely a szabadpiaci folyamatokba való beavatkozást támogatja, a következő:

1. A piaci folyamatok időtényezője más, mint a természeti folyamatoké. Mire az ózon fogyása a felsőbb légrétegekben piaci szereplővé válik, mire ára lesz a megnövekvő UV-sugárzás kárainak, már sokszorosan késő lesz, mert a freongázok már pótolhatatlanul felfalták az összes felső légköri ózonmolekulát.
2. Egyes természeti értékek esetében az ár nem töltheti be piaci szabályozó szerepét, mert ezen értékek nem is vesznek részt a piaci cserében. Egy sor eltűnő faj soha meg sem jelent a piacon, ezért a kipusztulásukat a piac nem is akadályozhatja, akadályozhatta meg.
3. Egyes elméleti közgazdaságtani tételek a valóságban nem pontosan érvényesülnek. A kereslet-kínálat görbe szerint egy kihaló faj utolsó példányának ára végtelen, ennek tehát elvben meg kellene őt védenie a kipusztulástól. Azonban az utolsó szibériai tigrist egy orosz faluból jött vadász, aki nem olvasta a bostoni elméleti közgazdasági tankönyveket, simán kilövi, és öt rubelért eladja kilóját a helyi piacon.
4. Végül pedig vannak értékek, melyek ára valóban végtelen, minthogy létértékek, létszükségletek. Ilyen a stabil klíma és az élet fenntartására alkalmas földi bioszféra. Ezek "rugalmatlan" jószágok, sérülésüknek nem szabad bekövetkezniük. Védelmük nem bízható laza piaci eszközökre.

Zágoni Miklós fizikus-filozófus