Prága üzenete

I. A vádbeszéd

A tüntetőkkel nem igazán szimpatizáló világsajtó gyakran úgy állítja be, hogy ez a sokszínű társaság szinte semmiben sem ért egyet, kivéve, hogy nem szeretik a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot. Valójában éppen ennek ellenkezője igaz, a tüntetők között meglepően széles körű az egyetértés a nemzetközi pénzügyi szervezetek tevékenységének megítélésében.

A tüntetők legfőbb kifogása, hogy az IMF és a Világbank kihasználva a fejlődő és a volt szocialista országok gazdasági problémáit, mindenek előtt ezen országok nagyfokú külső eladósodását ún. Strukturális Alkalmazkodás Programokat (SAP) kényszerítenek ezekre az országokra. A strukturális alkalmazkodási politikák lényege, hogy ezen országoknak meg kell nyitni piacaikat a fejlett országok sokkal erősebb cégei és a fejlett ipari országokból kiinduló spekulációs tőkemozgás előtt (importliberalizáció, tőkemozgás liberalizációja, privatizáció) és belföldön olyan gazdaságpolitikát kell folytatniuk, amely biztonságot nyújt a befektetők számára (szigorú monetáris politika, a költségvetés jóléti kiadásainak lefaragása a külső adósságszolgálat teljesíthetősége érdekében).

A Világbank és a Valutaalap azzal érvel a SAP-ok mellett, hogy a kezdetben fájdalmas intézkedések hosszabb távon gyorsabb gazdasági növekedéshez vezetnek és a végén még a kezdetben vesztesek is jobban járnak. Mára már mintegy másfél-két évtizednyi tapasztalat gyűlt össze a SAP-ok gazdasági és társadalmi hatásairól, amelyek korántsem támasztják alá a Világbank-Valutaalap kettős érvelését.

• A szerkezetátalakítási programok az országok döntő többségében (talán egy-két katonai diktatúrát, mint Chile kivéve) nem segítették elő a gazdasági növekedést és nem voltak képesek megállítani a szegénység növekedését, ugyanakkor növekvő egyenlőtlenséget, környezetkárosítást idéztek elő.
• A kilencvenes évek második felében a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerint világviszonylatban a munkát keresők egyharmada - egy milliárd ember - munkanélküli, vagy alulfoglalkoztatott.
• Azoknak viszont, akiknek munkájuk van a munkakörülményeik rosszabbodtak. Multinacionális cégek, mint például a Nike vagy az Adidas fiatal nőket napi 12-14 órán át dolgoztatnak a fejlődő országokban. Rabszolgamunkát végez mintegy 300 millió gyerek és 50 millió felnőtt. A munkaidő hossza nincs szabályozva, nincs hatékony korlátja a gyermekmunkának.
• A neoliberális gazdaságpolitika a világon korábban is meglévő nagyfokú egyenlőtlenségeket tovább növelte. 1960-ban a világ népességének leggazdagabb egyötöde 30-szor volt gazdagabb, mint a legszegényebb ötödrész. 1998-ban az Egyesült Nemzetek adatai szerint ez az arány már 78-szoros volt. A Forbes magazin szerinti leggazdagabb 200 ember vagyona meghaladja a világ lakossága 41%-ának (2,4 milliárd ember) egy évi jövedelmét.
• Százmilliók szenvednek éhségtől, alultápláltságtól, vagy egyébként gyógyítható betegségektől.
• A szerkezetátalakítási programok jelentősen csökkentették az állami egészségügyi kiadásokat. Zimbabwében például az egy főre jutó egészségügyi kiadás az egyharmadára esett azóta, hogy 1990-ben az IMF által javasolt szerkezetátalakítási programokat vezettek be. Az egészségügyi kiadások csökkentése, a gyermekhalandóság növekedéséhez, az AIDS gyors terjedéséhez vezetett, különösen az afrikai országokban.
• A SAP-k elsődleges célja az adott ország kamatfizető-képességének biztosítása. A latin-amerikai országok a nyolcvanas években exportjövedelmeik 1/3-át költötték adósságszolgálatra, ennek ellenére az évtized végén adósságállományuk (a magas kamatlábak miatt) nagyobb volt mint az évtized kezdetén.
• A nemzetközi pénzügyi szervek által kikövetelt fizetési és az ebből következő exportkényszer a természeti kincsekkel való rablógazdálkodáshoz, az erdők kivágásához, monokulturális mezőgazdasági termeléshez és ezen keresztül a környezet súlyos károsításához vezet a fejlődő országokban.
• A neoliberális gazdaságpolitika azonban nemcsak a fejlődő országokat, hanem a fejlett országok széles társadalmi rétegeit is sújtja. Amióta a 70-es évek közepén a neoliberalizmus lett az uralkodó gazdaságfilozófia, az Egyesült Államok lakossága 60%-ának nem nőtt a reáljövedelme, annak ellenére, hogy az évente ledolgozott munkaórák 160 órával (egy teljes hónappal) növekedtek. Nyolc amerikai közül egy - tehát mintegy 30-33 millió ember - a szegénységküszöb alatt él és 45 milliónak nincs egészségbiztosítása. A minimális bérek reálértéke 22%-kal alacsonyabb, mint 1968-ban.
• A pénzpiacok liberalizációja, amit az IMF kényszerített a fejlődő és volt szocialista országokra, hihetetlen módon felfokozta a spekulációs tőkeáramlást, globális játékkaszinóvá alakítva át a nemzetközi pénzügyi rendszert, amelynek már semmi köze nincs a valóságos gazdasági tevékenységhez. 1980-ban a nemzetközi pénzpiac napi forgalma 80 milliárd volt, jelenleg 1500 milliárd, tehát közel húszszorosára nőtt, míg a világkereskedelem nominális értékben legfeljebb háromszorosára nőtt. A korlátozások nélküli pénzmozgás igen nagy károkat okoz a fejlődő és átmeneti országokban. Az 1997-es pénzügyi válság néhány délkelet-ázsiai országban egy-másfél évtizeddel vetette vissza a reáljövedelmeket.
• Az elmúlt negyedszázad neoliberális politikája a gazdasági hatalom soha nem látott koncentrációját hozta magával. Mintegy 500 transznacionális vállalat (TNC = transnational corporation) uralja a világkereskedelem 70%-át és ezek közül a mintegy 40 ember által irányított legnagyobb öt vállalat termelése nagyobb, mint a közel-keleti és afrikai országokét együttvéve. A nemzetközi szervezetek, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (World Bank) vagy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) a transznacionális vállalatok politikáját hajtják végre. Ez azt jelenti, hogy a világot néhány száz, soha erre a funkcióra meg nem választott és demokratikusan el nem számoltatható ember irányítja.

II. A neoliberális hitvallás és civil kritikája

A nemzetközi pénzügyi szervek és a WTO által képviselt gazdaságpolitika mögött a neoliberális közgazdasági elmélet katedrális-szerű építménye áll, amely néhány soha nem bizonyított, csupán hitvallásként, axiómaként elfogadott állításra épül. Így a neoliberalizmus szerint a haladás legfőbb kritériuma a GDP pénzügyi szempontból fenntartható leggyorsabb növekedése. A szabad, a kormányok által nem befolyásolt piacok az erőforrások leghatékonyabb, társadalmi szempontból optimális elosztását eredményezik. A gazdasági globalizáció, amelyet a pénz és az áruk világban való szabad áramlása előtti akadályok lebontásával lehet elérni, erősíti a versenyt, növeli a gazdasági hatékonyságot, munkahelyeket hoz létre, alacsonyan tartja az inflációt, növeli a fogyasztók választási lehetőségeit, és összességében majdnem mindenki számára előnyös. Igaz a globális versenynek vannak győztesei és vesztesei, a jövedelem és vagyoni különbségek nőnek, de a jólét "leszivárog" (trickling down) és végül a vesztesek is jobb helyzetbe kerülnek, mint a szabad piaci gazdaságpolitika nélkül kerültek volna. Nincs is más alternatíva, hiszen egy globalizált világban élünk, amelyben ha egy ország korlátozza a multinacionális vállalatok tevékenységét azok más országba költöznek át.

A civil szervezetek szerint a valóság tényei ezeket a feltételezéseket nem támasztják alá, sőt a legtöbb esetben élesen ellentmondanak azoknak. A haladás nem mérhető csupán a GDP növekedésével, figyelembe kell venni a társadalom és a környezet állapotát is.

A minden korlátozás nélküli áru- és pénzpiacok nem vezetnek az erőforrások optimális elosztásához.

A szabad kereskedelem mellett felhozott mai érvek jórészt visszavezethetők Adam Smith és David Ricardo elméletére, amely szerint a nemzetközi kereskedelem azért előnyös valamennyi résztvevő ország számára, mert azokra a termékekre specializálódhatnak, amelyeket relatíve a legkedvezőbb feltételek mellett tudnak gyártani és így elérhető a termelési tényezők (föld, időjárás, ásványi kincsek, munkaerő) maximális kihasználása.

Ricardo példájában mind a bort, mind a szövetet kevesebb munkaerő-ráfordítással lehetett előállítani Portugáliában, mint Angliában, ám Portugáliában a borkészítéshez relatíve kevesebb munkaerő volt szükséges így Portugália a borra, Anglia a szövetre szakosodott volna. Smith és Ricardo azonban nem számolt a tőkemobilitással. A mai körülmények között Ricardo ugyancsak csalódott lenne, mert termékspecializáció helyett az angol tőke Portugáliába áramlana az angol szövetgyártás pedig tönkremenne.

És pontosan ez az, ami manapság történik. Magyarországon a német bérek 1/7-éért lehet autókat gyártani, tehát a német autóösszeszerelő üzemek egy része 6-800 km-re keletebbre települ. Ezeket az autókat azután nagy profittal lehet értékesíteni Németországban. A probléma e rendkívül előnyös konstrukcióval azonban az, hogy a gazdasági élet egy körforgás. Ami az egyik oldalon bérköltségként jelentkezik, a mások oldalon vásárlóerő. Magyarországon - a sokkal alacsonyabb bérek miatt - mindent olcsóbban lehet gyártani, mint Németországban, tehát mindent Magyarországon kellene gyártani és Németországban eladni. De ki venné meg az autókat Németországban, ha senkinek sem lenne munkája? A példa jól mutatja, hogy az, ami ma a világgazdaságban folyik közgazdasági értelmetlenség, ami rövid távon jövedelmet (például a munkanélküli segély autóvásárlásra fordított részét) csoportosít át azok számára, akik először lépnek; hosszabb távon azonban - a lecsökkenő kereslet miatt - deflatórikus hatású és nagyobb léptékben fenntarthatatlan. Henry Ford, az amerikai autógyártás megteremtője ezzel az igazán egyszerű összefüggéssel teljesen tisztában volt, amikor azt mondta: "Ha csökkented a béreket, egyben vásárlóid számát is csökkented."

Ehhez még hozzátehető, hogy a termelő tőke országról-országra történő szabad vándorlása jelentős infrastrukturális beruházásokat tehet feleslegessé az éppen ott hagyott országokban, ami a transznacionális vállalatok számára ugyan "externália", a helyi közösségek számára - és így a globális gazdaság számára is - azonban súlyos veszteséget jelent. A javak és a termelő tőke szabad áramlása tehát egyáltalán nem vezet valamiféle optimális erőforrás-elosztáshoz, sőt jelenetős veszteségeket, deflációt okozhat.

Ugyanez még inkább igaz a spekulatív pénztőke (portfolió befektetések) mozgására is. Szó nincsen itt arról, hogy a "computer trading" eredményeként tizedmásodpercenként vagy akár a hagyományos módon havi, vagy néhány havi gyakorisággal ide-oda mozgó tőke valamiféle "optimális" erőforrás-elosztást eredményezne. Ebben az esetben főleg arról van szó, hogy az eladósodott országok adósságszolgálataik finanszírozása érdekében rá vannak kényszerítve arra, hogy a fejlett ipari országokban elérhető kamatoknál lényegesen magasabb, "kamatprémiummal" növelt kamatokat fizessenek. Magyarországon ez a kamatprémium az 1995. évi stabilizációs csomagot ("Bokros csomagot") követően 10%-ot ért el, jelentősen növelve az ország külföldi tartozását. A magasabb kamatok tehát nem magasabb hatékonyságot, hanem az eladósodott országok gyengeségét fejezik ki, a tőkemozgás nem a termelési lehetőségek optimális kihasználását, hanem a gyengébb országok kifosztását eredményezi.

A spekulációs tőke kimenekülésének megakadályozása az inflációt alacsonyan, a kamatokat magasan tartó "szigorú" monetáris és fiskális politikával lehetséges, amelynek deflatórikus hatása számottevően csökkenti az adott ország növekedési potenciálját.

A gazdasági globalizáció végül is egy olyan folyamat, amely számottevően csökkenti a helyi társadalmak és kormányok szuverenitását, az állampolgárok életét érintő legfontosabb kérdések eldöntését multinacionális vállalatok, pénzügyi spekulánsok távol levő, a helyi közösségeket nem ismerő, azok érdekeivel nem azonosuló döntéshozóinak kezére játsza át. A jövedelmek országok közötti és országokon belüli átcsoportosuláshoz vezet, amelynek során a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek és a társadalom egészének létbiztonsága jelentősen csökken. A világot eluraló konszumerizmus fogyasztói monokultúrához, a helyi kultúrák lerombolásához vezet. Ez az a folyamat, amire a társadalmak széles rétegeinek érdekeit, értékrendszerét kifejező civil mozgalmak nemet mondanak.

III. Kik és miért állnak a gazdasági globalizáció mögött?

A gazdasági globalizáció hívei azt állítják, hogy a gazdasági globalizáció egy természetes és visszafordíthatatlan folyamat. Ez csak akkor lenne igaz, ha a gazdasági globalizáció olyan gazdasági és szellemi többletet nyújtana más fejlődési alternatívákkal szemben, amely a népek túlnyomó többségének valódi felemelkedést jelentene és ezáltal a kezdeti ellenszenv ellenére hosszú távon széles társadalmi támogatást kapna. A valamikori géprombolás éppen azért nem volt eredményes, mert a gépesítés bár kezdetben munkahelyek elvesztésével járt, hosszabb távon - más szerkezetben - még több munkahelyet teremtett és jelentősen növelte a termelékenységet és ez által az életszínvonalat. A jelen esetben azonban szó sincs erről. A gazdasági globalizáció nem hoz termelékenységi többletet, hanem pusztán jövedelem-átcsoportosítást hajt végre és a hatalom elosztását változtatja meg a helyi társadalmak, nemzetállamok rovására és a transznacionális termelő- és pénztőkét ellenőrző szűk csoportok a "világelit" javára.

A végrehajtók
Az IMF, a Világbank és a WTO csak végrehajtói a neoliberális gazdaságpolitikának. Bár a tüntetések e szervek ellen irányulnak a civil szervezetek jól tudják, hogy e szervek vezetői és munkatársai közalkalmazottak, azt a politikát hajtják végre, amelyet e szerveket ellenőrző hatalmak - tulajdonképpen a legnagyobb hét ipari hatalom, az Egyesült Államok, Japán, Franciaország, az Egyesült Királyság, Németország, Olaszország és Kanada kormányai meghatároznak. A dolgok azonban többnyire az Egyesült Államok álláspontjának megfelelően alakulnak, hiszen például az IMF-ben egymaga a szavazatok 17%-ával rendelkezik, míg a többi hat ipari hatalom együttes szavazataránya 28%.

Az érdekszervezetek
Ám a kormányok sem maguk találják ki álláspontjukat, hanem állásfoglalásaik mögött erős érdekszervezetek, nyomás gyakorló csoportok állnak.

Ilyen nyomás gyakorló csoport például az European Round Table of Industrialist (Európai Ipari Vezetők Kerekasztala), a Transatlantic Business Dialogie (Transzatlanti Üzleti Konzultáció) vagy a World Water Council (Vízellátók Világtanácsa). Ezek a testületek a transznacionális vállalatok vezetőit tömörítik, és gyakorlatilag ők azok aki meghatározzák, hogy a WTO milyen kérdésekkel foglalkozzon és milyen megegyezést igyekezzen elérni.

E testületek tagjait természetesen nem azok választják, akik életét döntéseikkel befolyásolják.

Az agytrösztök
Egy gazdaságpolitika végrehajtása nem lehetséges pusztán az érdekek meztelen kimutatásával, valamilyen ideológia is kell, amely a gazdaságpolitikát "eladja" a társadalomnak. Ezen ideológiák kidolgozására szolgálnak a különböző agytrösztök.

A neoliberális ideológia 70-es évekbeli uralomra jutásában igen nagy szerepet játszottak egyes egyetemek és intézmények, mint a Heritage Foundation, Cato Institute, Hoover Center, amelyeket az üzleti világ bő kézzel finanszírozott, és amelyeknek kutatói tele is írták a szak- és napilapokat a jóléti állam eszméjét és eredményeit támadó és a neoliberális eszméket dicsőítő cikkekkel és tanulmányokkal.

A szélesebb közvéleményre a legnagyobb hatást talán a Chichagoi Egyetem professzorának, Milton Friedmannak "A szabad választás" című könyve gyakorolta, amely a szabad piacok és a szabad vállalkozás dicshimnusza.

Az amerikaiak többnyire nyilván hazafias meghatottsággal olvasta őseiről, hogy: "Amikor megérkeztek nem várták őket arannyal kikövezett utak, nem találtak könnyű életet. Viszont kaptak szabadságot és lehetőséget, hogy képességeik legjavát kifejthessék. Kemény munkával, találékonysággal, takarékossággal és némi szerencsével legtöbbjüknek sikerült reményeit és álmait valóra váltani, bátorítva a barátokat és rokonokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk."

Milton Friedman könyvében egyszerűen megfeledkezik arról, hogy ezek a találékony, keményen dolgozó emberek otthon Írországban ugyanezekkel a képességgel és ugyanilyen szabadsággal simán éhen haltak a burgonyavész következtében. Valami más is kellett tehát számukra mint a szabadság és az a más az indiánok földje volt. Erre azonban a választó polgárok nem feltétlenül emlékeztek, amikor szavazatukkal utat adtak Ronald Reagannek és a mögötte lévő csoportok érdekeit szolgáló neoliberalizmusnak.

A bizottságok
Míg az agytrösztök az intellektuális erőt a különböző bizottságok a végrehajtó hatalom képviselőit tömörítik. A különböző bizottságok közül két olyan szervezetet célszerű megemlíteni, ahol a világpolitika formálódik. Az egyik ilyen az 1921-ben alapított Council on Foreign Relation (www.cfr.org), amelynek mintegy 2000 tagja David Rockefeller elnökletével az amerikai üzleti és politikai elitet tömöríti. A testület rendkívül széles körű elemző és értékelő munkát végez, tagjai uralják az amerikai üzleti és politikai életet, valamint a médiát, az amerikai és így a világpolitikát meghatározó döntések jeletnős része itt születik.

A másik a Zbigniew Brzesinski kezdeményezésére és ugyancsak David Rockefeller támogatásával 1973-ban létrehozott Trilateral Commission - Trilaterális Bizottság (www.trilateral.org), amelyben Amerika, Európa és Japán vezető üzletemberei, politikusai, politikai elemzői vesznek részt.

Jelenleg talán éppen a Trilaterális Bizottság az, amely a globalizáció menetrendjének legfőbb irányítója és támasza. Ugyanakkor már ők is érzékelik azt a kihívást, amelyet a civil mozgalmak megjelenése jelent a gazdasági globalizációval szemben. A Trilaterális Bizottság 2000. áprilisában Tokióban megtartott ülésén míg Henry Kissinger az USA külpolitikai szerepéről beszélt a globalizálódó világban. C. Fred Bergsten az USA Világgazdasági Intézetének (Institute for International Economics) igazgatója, az USA Pénzügyminisztériumának korábbi magas rangú vezetője, előadásában a globalizáció-ellenes mozgalmakkal foglalkozott. Felhívta a figyelmet ezen mozgalmak erősödésére és határozott ellenlépéseket sürgetett:

"Azt hiszem mindannyiunk számára saját országunkban, de kollektívan a Trilaterális Bizottságban és hasonló csoportokban együttműködve is alapvető, hogy a fenyegetést komolyan vegyük és sokoldalú programokat dolgozzunk ki a növekvő kritikával szemben."

A média
A globalizáció előretörése nem lehetett volna ilyen sikeres a hatalmas médiatámogatás nélkül, amely a folyamatot olyan ellenállhatatlan történelmi törvényszerűségnek mutatja be, mint Marx a társadalmi rendszerek fejlődését, azzal a különbséggel, hogy a végállomás nem a kommunizmus, hanem a globális kapitalista világgazdaság.

Valójában lenyűgöző, hogy a világmédia milyen egyöntetűen elítélően nyilatkozik a globalizáció ellenes mozgalmakról. A The Economist például a Seattl-i tüntetőket, akiknek jó részét az amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL-CIO tagjai adták, nemes egyszerűséggel csürhének nevezi, de ugyanilyen hangnemben írt a tüntetőkről a Time, a Newsweek, a Fonte, a Business Week, az International Herlad Tribune. A hasonlóságon persze nem csodálkozunk, ha tudjuk, hogy ezen lapok vezetői közül számosan a Council on Foreign Relation tagjai, továbbá hogy valamennyi lap egy stratégiai szövetség, egy konzorcium, a World Press Group tagja. A világ média néhány nagy, a globalizációnak már a puszta helyzete miatt is elkötelezett érdekcsoport kezében van.

A láthatatlan kéz mögött a látható ököl
A szabad piaci viszonyok között mindenki saját érdekét követi ugyan, ám egy "láthatatlan kéz" vezeti őket, hogy a magánérdekek végül is az egész társadalom javát szolgálják. A szabad piaci viszonyok, a szabad kereskedelem tehát mindenkinek előnyös. Ám ha ezt valaki a saját jószántából nem látná be, vannak eszközök nézeteinek megváltoztatására. Amikor például Kína a múlt század közepén megtiltotta az ópium (kábítószer) bevitelét az országba és saját ipara védelme érdekében általában is korlátozta az importot, a brit flotta addig lőtte Nankingot, amíg Kína kénytelen volt megnyitni piacait (Nankingi egyezmény 1842).

A szabad piacok ma sem nélkülözhetik a hasonló támogatást. A McDonalds nem virágozhatna a McDonnell Douglas (repülőgépgyár) nélkül. A Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot és a Világkereskedelmi Szervezetet (WTO) uraló országok egyben a világ vezető katonai hatalmai is, akik - mint az elmúlt évtized példái is bizonyítják - nem haboznak felszállási parancsot adni harci gépeiknek, ha érdekeik úgy kívánják.

IV. Növekvő civil ellenállás

Az elmúlt két év tüntetései megmutatták, hogy a világ népei nem akarják többé a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a Világkereskedelmi Szervezet és a neoliberális közgazdászok receptjeit követni.

A Seattle-i, londoni, washingtoni és a legutóbbi prágai megmozdulások milliók figyelmét hívták fel arra, hogy összefüggést lássanak olyan problémák között, mint az eladósodás, a környezet károsítása, a közüzemek privatizációja, a munkahelyek megszűnése és a munkakörülmények rosszabbodása.

Az ellenállás néha csak jelzés értékű, máskor viszont politikusokat, kormányokat buktathat meg. Ez történt nem rég Equadorban, ahol a majdnem felkeléshez vezető indián mozgalmak lemondásra kényszerítették az elnököt. Ez történt 1995-ben Franciaországban, amikor az utcai tüntetések és a közüzemi munkások sztrájkja a neoliberális kormány távozásához vezetett.

Az OECD keretében titokban előkészített Multilaterális Beruházási Egyezmény (Multilateral Agreement on Investment - MAI), amely súlyosan korlátozta volna a nemzet-állami kormányok szuverenitását a transznacionális vállalatokkal szemben, megbukott mert civil szervezetek nyilvánosságra hozták az elképzeléseket.

Változások szele érzékelhető azonban az Egyesült Államok Kongresszusában is.

1997 novemberében egy, a szabad kereskedelem további kiterjesztésére irányuló, törvényt a kongresszus elutasított. Hatvan éve ez volt az első eset, amikor egy a kereskedelem liberalizálására irányuló törvény nem ment át a kongresszuson. Azok a törekvések is, amelyek a Nemzetközi Valutaalap hatalmának további kiterjesztésére irányulnak, heves ellentámadásra találnak az amerikai kongresszusban.

Az ellenállást főleg különböző baloldali szervezetek, szakszervezetek, környezetvédők, humanisták, feministák szervezik a világ összes országából. E szervezetek laza szövetséget alkotnak egymással. A prágai tüntetés fő szervezője az INPEG volt (Initiative Against Economie Globalization - A gazdasági globalizáció elleni kezdeményezés), a tüntetésen közel negyven országból mintegy 10-15 ezer ember vett részt (főleg fiatalok), Magyarországról - többek között - a Baloldali Alternatíva Egyesülés, a Bankfigyelő hálózat, a Veszprémi Egyetem diákjai és környezetvédők képviseltették magukat.

V. Az alternatíva

Az az alternatíva, amelyet a civil szervezetek a gazdasági globalizációval szemben ajánlanak a legrövidebben úgy fogalmazható meg, hogy "lokalizáció globálisan" vagyis a döntések visszahelyezése helyi szintre, világszerte.

A lokalizáció alapvetően a hatalomelosztás megváltoztatását, a döntési jogkörök áthelyezését jelenti a nem választott transznacionális vállalatoktól, nemzetközi szervezetektől a demokratikusan választott helyi közösségekhez.

A "lokális" vagy "helyi" jelző konkrét kérdésektől függőn jelentheti a nemzetállamot, a nemzetállam valamely részét, vagy földrajzilag összekapcsolódó nemzetállamok régióját.

A lokalizáció közgazdaságtana arra a statisztikailag bizonyítható tényre épül, hogy az emberi szükségletek túlnyomó része helyileg (a szó előbbi értelmezésében) gazdaságosan kielégíthető, a nagytávolságú kereskedelmet elsősorban a természetföldrajzi adottságok eltérése és választékbővítés indokolhat. Komparatív előnyöket csak a természetföldrajzi különbségek jelenthetnek, mert a termelő tőke és az ismeretek áramlása más termelési tényezők különbségeit kiegyenlíti. A bérkülönbségek kihasználása - azonos termelékenységi szint mellett, hiszen a termelékenységbeli különbségeket a működő tőke áramlása kiegyenlíti - csupán a jövedelmek átcsoportosításához vezet, de nem jelenti az erőforrások hatékonyabb elosztását, a termelési potenciál növekedését és szélesebb körű alkalmazása deflációhoz vezet. A technikai fejlődés lehetővé teszi, hogy már viszonylag kisméretű üzemek is gazdaságosak legyenek, így a termelő erők állandó centralizálása közgazdasági érvekkel - tehát a nagyobb hatékonyság ígéretével - nem támasztható alá.

Mindezt figyelembe véve nem hatékonyságrontó az a követelés, hogy a termelőeszközök, valamint az áruknak a termelőtől a fogyasztókig terjedő útjának ellenőrzése kerüljön vissza a helyi közösségekhez.

Az állam szerepe
Valamennyi közműnek, közszolgáltatásnak (vasút, távközlés, energiaellátás, vízellátás, oktatás, egészségügy), és a termőföldnek, illetve a nyersanyag-kitermelésnek alapvetően a helyi közösségek tulajdonában kell lennie. A központi kormányzat felelőssége a monetáris és költségvetési politika kialakítása, amiből következik, hogy a nemzeti bankok nem önálló, a kormányoktól független intézmények. A subnacionális közösségek (önkormányzatok) fő feladata a helyi közszolgáltatások megszervezése.

Fenntartható kereskedelem
A lokalizáció nem kereskedelem-ellenes pusztán az a célja, hogy diverzifikált helyi gazdaságokat hozzon létre és ne kényszerítsen minden vállalatot arra, hogy önkizsákmányoló nemzetközi versenyt folytasson addig míg maga vagy versenytársai el nem pusztulnak. Ez a megközelítés a "tedd koldussá a szomszédodat" nézetű globális verseny helyett egy sokkal inkább a kooperációra épülő "javítsd a szomszédod helyzetét" filozófiát részesít előnyben.

A kereskedelem és a verseny a lokális gazdaságok számára is fontos hajtóerőt jelentenek. A szabad piacon azonban a tőke és a hatalom minden határ nélkül koncentrálódik, mert a verseny veszteseinek termelési potenciálja és piaci részesedése a győzteseket erősíti. Ezt megakadályozandó szabályozott piacra van szükség, amely korlátokat szab az egyes vállalatok piaci részesedésének és lehetővé teszi új vállalatok piacra jutását.

A lokalizált világgazdaságban nincs szükség öldöklő globális versenyre, így a tudományos és technikai ismeretek könnyebben, kevesebb kockázatot vállalva továbbadhatók távoli közösségek számára, segítve azok felemelkedését. A helyi közösségek közötti globális kapcsolat és az információk - közöttük a tudományos eredmények - áramlása az Internet segítségével részben már ma is működik, részben tovább erősíthető. Jelenleg a fejlett ipari országok az "Észak" mintegy 2000 helyi közössége (városok, települések) tart fenn valamiféle kapcsolatot hasonló számú fejlődő országbeli "Déli" közösséggel. Ezek a kapcsolatok hozzájárulhatnak a tudásszint és ezzel a termelékenység és a jövedelem-színvonalak kiegyenlítődéséhez.

Az elmondottakból következik, hogy a lokalizáció nem a divatjamúlt protekcionizmus, amely védi a saját piacát, míg a másoké megnyitására törekszik. A hangsúly a helyi kereskedelmen van, a viszonylag kisméretű távolsági kereskedelem szerepe a helyi gazdaságok sokszínűségének biztosítása.

Lokális kultúra
A lokalizáció egyben a helyi, nemzeti kultúrák, sokszínűségének fenntartását is jelenti. A kulturális javak, eszmék áramlását nem kell korlátozni, a médiahatalomnak azt a koncentrációját azonban, ami a mai globalizációt jellemzi, meg kell állítani és vissza kell fordítani. A kultúra és információközlő médiáknak alapvetően a helyi közösségek ellenőrzése alatt kell maradnia.

A kulturális sokszínűség a kultúrák túlélése szempontjából ugyanolyan fontos, mint a biológiai sokszínűség (biodiverzitás) fennmaradása az élővilág fejlődése szempontjából.

A megvalósítás eszközei
A globalizációtól a lokális gazdasági rendszer kialakítása felé történő elmozdulás meghatározott intézkedéseket igényel.

Az egyik legfontosabb az "itt termelj itt adhatsz el" ("site here to sell here") elv megvalósítása az ipari és szolgáltató ágazatokban a transznacionális vállalatokkal szemben. Ezt azt jelenti, hogy a transznacionális vállalatok eladásai által lekötött vásárlóerőt kapcsolatba kell hozni azzal a jövedelemmel, amelyet termelő, vagy szolgáltató üzemeik az adott országban létrehoznak. Ezt a célt megfelelő védővámok kialakítása is szolgálhatja.

Egy másik eszköz a barter kereskedelem, amely a piachoz való hozzájutás fejében (import) egyben hasonló nagyságú piacot biztosít (export).

A spekulációs pénzáramlás megfékezése érdekében szükség van a nemzetközi pénzmozgások megadóztatására, úgy ahogy azt Jemes Tobin nóbel-díjas amerikai közgazdász javasolta (0,5% adó minden egyes nemzetközi pénzátutaláson).

A helyi gazdasági fejlődés elősegítése érdekében szerepet kaphatnak az olyan helyi pénzek, amelyek biztosítják a helyi gazdasági körforgást, de nem teszik lehetővé azt, hogy külföldi spekulánsok belépjenek a rendszerbe.

Szükség van az adózási rendszer olyan átalakítására, amely csökkenti az élőmunka és növeli a tőkejövedelmek, a természeti erőforrások, szállítás, környezetszennyezés adóterheit.

Végül, ami talán a legfontosabb olyan helyi közösségek létrejöttének elősegítése, amelyek biztosítják a helyi gazdasági körforgást a termeléstől az értékesítésen keresztül a fogyasztásig.

A megvalósítás realitása
A javasolt alternatíva és eszközrendszere kétségtelenül szöges ellentéte a ma uralkodó közgazdasági nézeteknek, ugyanakkor rá kel arra mutatni, hogy valamennyi javasolt eszközt a gazdaságtörténetben már alkalmazták és igen gyakran sikerrel.

Az összes ma fejlettnek tekinthető ország - talán egy-két kereskedő városállam kivételével - mind úgy tudott felzárkózni, hogy megfelelő védelemben részesítette gazdaságát, miközben igyekezett a korszerű technológiai ismereteket elsajátítani.

Ez épp úgy igaz Angliára, amely hazai piacait a Hajózási Törvénnyel és más hasonló törvényekkel 200 éven keresztül védte, mint Németország múlt század második felére tehető, vagy számos délkelet-ázsiai ország második világháborút követő felzárkózására.

A mai globalizáció - amikor a termelőeszközök nem a helyi társadalmak kezében vannak - tulajdonképpen a gyarmati rendszernek felel meg. A gazdaságtörténet nem tud gyarmati országok felzárkózásáról, legfeljebb függetlenné válásukat követő száz év elteltével mint az Egyesült Államok esetében.

A helyi összefogással történő felemelkedésnek viszont számos példája van, kezdve mondjuk a Hanza városoktól, a mormonok felemelkedésén keresztül a skandináv szövetkezeti mozgalmakig, de akár a hazai Hangya szövetkezetet is említhetnénk, és méltatlan lenne megfeledkezni a hazai szövetkezetek 60-as 70-es évekbeli igen eredményes fejlődéséről.

VI. Azonnali követelések

A lokális gazdaság megvalósítása nyilvánvalóan hosszabb időt igényel, vannak azonban a civil mozgalomnak olyan követelései is, amelyek azonnal a jelenlegi érdekviszonyuk jelentősebb sérelme nélkül végrehajthatók.

• Ezek közül kiemelhető a súlyosan eladósodott országok, szegény országok (HIPC) adósságainak feltétel nélküli és teljes elengedése. Jelenleg az IMF csak részleges és strukturális alkalmazkodáshoz (tehát gazdaságuk liberalizálásához) kötött adósság-elengedést javasol, ami nem hozza kedvezőbb helyzetbe ezeket az országokat. Az adósság-elengedés erkölcsi alapja az, hogy az irreálisan magas kamatlábak és a történelmileg hátrányos cserearányok miatt a fejlett ipari országok már eddig is több jövedelmet vontak ki a fejlődő országokból, mint amennyi oda beáramlott. Az adósságállomány nem olyan nagy, hogy a politikai akarat megléte esetén ne lehetne a teljes adósság-leírást végrehajtani.
• Egy következő követelés, hogy a Valutaalap tegye lehetővé a tőkemozgások nemzeti kontrollját és a Tobin-féle adó valamilyen formájának bevezetését.
• A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) felé irányuló követelés a szellemi tulajdonjogok kevésbé fejlett országok érdekeit szem előtt tartó szabályozása. A jelenlegi szándék szerint a szabadalmi védettséget, amit eddig csak gyártási folyamatra lehetett kapni, kiterjesztenék a termékekre is. Ez jelentős áremelkedéshez vezetne a fejlődő országokban különösen a helyben gyártott gyógyszerek esetében.
• Az IMF és a Világbank térjen vissza eredeti feladataihoz, amire létrehozták őket és ne kényszerítsék a hitelfelvevő országokat strukturális alklamazkodási programok végrehajtására, vagyis gazdaságaik liberalizálására.
• A nemzetközi pénzügyi intézmények szavazati rendszerét úgy kell átalakítani, hogy a szavazati részesedések kiegyenlítettebbek legyenek, a hitelfelvevő országok nagyobb szavazati részesedést kapjanak.
• A nemzetközi pénzügyi intézményekkel kötött szerződéseknek nyilvánosaknak kell lenniük és a helyi nyelveken is publikálni kell őket (az eddigiekben ezek lényeges része titkos volt és a nemzeti nyelvekre nem is voltak lefordítva).
• A korábbi szerkezetátalakításhoz kötött kölcsönök gazdasági és társadalmi hatása civil szervezetek bevonásával kerüljön felülvizsgálatra.
• A politikai választásokat demokratikussá kell tenni, véget kell vetni annak, hogy a politikai pártokat és a választási kampányokat az üzleti szféra finanszírozza.

Míg az IMF-re igen kevéssé hatottak a civil szervezetek eddigi megmozdulásai a Világbank igyekszik e szervezetekkel kapcsolatot teremteni és a róla kialakult negatív képet megváltoztatni. A Világbank többek között arra hivatkozik, hogy kölcsönzési politikáját jelentősen megváltoztatta, abban a korábbiakhoz képest lényegesen nagyobb szerepet kapott az oktatási és egészségügyi ellátási rendszer finanszírozása. Egy SAPRI-nak nevezett program keretében (Structural Adjusment Participatory Review Initiative - Szerkezeti alkalmazkodást társadalmi részvétellel felülvizsgáló kezdeményezés) a Világbank a helyi civil szervezetekkel és kormányokkal együttműködve mintegy egy tucat országban - közöttük Magyarországon - felülvizsgálja a szerkezetátalakítási kölcsönök gazdasági és társadalmi hatását. A Világbank legutóbb egy programot dolgozott ki a világban kialakult szegénység mérséklésére.

Kétségtelen, a Világbank álláspontjában van némi eltolódás, radikális változás, a neoliberális elmélettől való eltérés azonban nem következett be, sőt az ilyen változásokat szorgalmazó vezetőnek (Josef Stiglitz a Világbank korábbi vezető közgazdásza) távoznia is kellett az intézményből.

A Világbank valójában nem is változtathatja meg gyökeresen álláspontját, hiszen csak végrehajtója a mögötte lévő politikai erők, érdekcsoportok politikájának.

Ezt felismerve a civil szervezetek is harcmodort változtatnak és a tiltakozásukkal egyre inkább azokat az intézményeket célozzák meg, amelyekben a tényleges döntéshozás történik.

A gazdasági globalizáció elleni küzdelem két szinten folyik. Az egyik az utcai tüntetések szervezése, amely ma már az egész világra kiterjed, "globalizálódik". Bárhol is jöjjenek össze a gazdasági globalizáció mögött álló erők, a helyi civil szervezetek tüntetéseket fognak szervezni. A küzdelem másik szintje az elméleti munka, amely keretében a civil szervezetek szakértői, a gazdasági globalizációt ellenző közgazdászok, szociológusok és más szakemberek elemzik a gazdasági globalizáció negatív hatásait és dolgoznak ki alternatív gazdaságpolitikai javaslatokat.

Mindkét tevékenység koordinálása az információ- és véleménycsere a világhálón történik és most jutott el abba a fázisba, hogy egy globális közösség jöjjön létre, amely négy kontinens (Amerika, Európa, Afrika, Ázsia) szakértőit és aktivistáit tömöríti.

A következő években a civil szervezetek egyre határozottabb és szervezettebb fellépése várható és nagyobb aktivitás fognak kifejteni annak érdekében, hogy a lakosság szélesebb rétegei is tudomást szerezzenek arról, hogy miért folyik a küzdelem.

Lóránt Károly