ZÖLD PÓK HÁLÓZAT
ZÖLD PÓK HÁLÓZAT
[MENÜ]

Környezet és Globalizáció Interfészek

Hírek, újságcikkek:

Demonstráció a Csehországban fogva tartottakért

Színes zászlók alatt - 4 prágai résztvevő írása a Népszabadságban

A tigris és a közgazdász

 
Magyar nyelvű anyagok a globalizációról:
Angol nyelvű honlapok:

Kik azok a globalizátorok?

Mottó: "Mindent meg lehet magyarázni. Mindent meg is szoktak."
Besenyő Pista bácsi

A három liberális közgazdász (a továbbiakban HLK) által "Magyarázzuk a globalizációt..." címmel (2000. augusztus 12.) közzétett tanulmány üzenete annyiban foglalható össze, hogy a globalizációnak mindenhez köze van, ami az elmúlt tíz évben szép és jó volt, de semmihez nincs köze, ami az elmúlt tíz évben csúnya és rossz volt. Ezért szeretni kell a globalizációt, de legalább is nem szabad kritizálni, mert akkor az ember a MIÉP-hez válik hasonlatossá.

Márpedig ha a globalizációt nem szabad bírálni, akkor nyilván annak szószólóit sem. Ezért nem is foglalkoznánk a tárgyi tévedésekkel, csúsztatásokkal, és mellesleg arroganciával dúsított művel, ha nem az ország legnépszerűbb lapjában, frekventált helyen, rangos társadalomkutatókat dehonesztáló szándékkal jelent volna meg. Miközben maga a cikk szaktudományos értelemben valóságos "állatorvosi ló": szinte minden bekezdésével magas labdákat ad fel bírálóinak.

Az első és alapvető kérdés: a világfolyamatok bemutatása. A HLK a globalizációt rögtön az első bekezdésben egy olyan jelenségcsoportként értelmezik, amelynek része az információs, illetőleg telekommunikációs forradalom, valamint a tudásalapú gazdaság. Később, amikor a világgazdaság reálfolyamatait vélik elemezni, ezek a kategóriák már nem kerülnek elő, a cikk elején megpendítve azonban megadják az esélyt ahhoz, hogy az informatika, az internet, és általában a technikai értelemben vett modernizáció hívei szimpatizánsként tekintsenek az eszmefuttatás törzsanyaga elé. Ügyes!

"A folyamat elsődleges mozgatói a nemzetközi méretekben működő, semmilyen anyaországhoz nem kötődő termelő vállalatok" -- írja naivitást színlelve a HLK. Tényleg nem tudják, hogy a Coca-Cola, a GE vagy a GM amerikai vállalatok? Nem tudják, hogy a Sony vagy a Suzuki japán, az Audi pedig német? Nem tudják, hogy a magyar gazdaság egyik újkeletű problémája a nagyarányú profitrepatriálás, ami önmagában is bizonyítéka annak, hogy a transznacionális vállalatok bizony kötődnek anyaországaikhoz, és tevékenységük nemzetköziesedése ellenére nem veszítik el nemzeti jellegüket?

A HLK szerint a "világ fejlettebb része és a hozzájuk felzárkózni kívánó országok közös, liberális értékrendet képviselnek: parlamentáris demokrácia, emberi jogok és minden termelési tényező korlátlan áramlása." Persze, ezt képviselik a retorika szintjén, de a gyakorlat más, és egy ilyen nagyívű világmagyarázatnak erre tekintettel kellene lennie. "A globalizáció elsöpri az országhatárokat" -- yeah! John Lennon emlegetett hasonló eszméket (lásd: Imagine), de közte és a globalizátorok között semmiféle lelki rokonság nem mutatható ki.

Hogy csak a legszembetűnőbb példát emeljük ki: a liberális retorika szüntelenül hangoztatja a "négy szabadság" elvét, amely szerint a munkaerőnek ugyanolyan szabadon kellene áramolnia az országok között, mint az áruknak vagy a tőkének. A valóságban erről szó sincs, ami feltűnhetett volna a HLK-nak is, ha a nyári szabadság során értesültek a Dovernél kamionba zárva megtalált kínai hullákról, vagy esetleg a zámolyi romák naponta kitárgyalt kálváriájáról. Talán hallottak a Schengeni Egyezményről is, amely az egyesült Európa közös országhatárát hozta létre, és amelynek hazai alkalmazása az előttünk álló évek egyik nehéz kormányzati feladata lesz.

A HLK -- "a mai világból visszatekintve" -- egyenes vonalúnak mondja a globalizációs fejlődést, ami valószínűleg azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelmi és egyéb gazdasági korlátozásokból kezdetben sok vala, majd egyre kevesebb lett, és nem is volt jelentősebb visszalépés ezen a téren. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A harmincas évek világgazdasági válsága és a második világháború után a fejlett államok közössége szigorú korlátokat állított a nemzetközi tőkeáramlás elé, és éppen az Egyesült Államok vétózta meg a szabad kereskedelem garantálására alapított Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (ITO) életbe léptetését. Bár akkor ezt a kifejezét nem használták, a korabeli liberális szakértők és politikusok tudatosan korlátozták és szabályozták a globalizációt, annak érdekében, hogy az egyes országokon belül eredményesebben valósíthassák meg gazdaság- és szociálpolitikai törekvéseiket. Ők a harmincas-negyvenes évek keserű tapasztalataiból kiindulva nem gondolták azt, amit a mai globalizátorok, vagyis hogy "a demokraták és liberálisok számára éppen elégséges feladat a szabadságjogok, a parlamenti demokrácia és a politikai nyilvánosság intézményeinek a védelme". Tudták, hogy mindezeket az intézményeket nem védhetik meg sikeresen anélkül, hogy kiterjedt állami szerepvállalással gondoskodjanak munkalehetőségekről és megélhetésről a társadalom legszélesebb rétegei számára.

Ehhez a progresszív hagyományhoz való visszatérést szorgalmazzák ma is sokan, és nemcsak a hírekben gyakran szereplő utcai tüntetők. A neoliberális globalizációtól eltérő megoldásokon dolgoznak olyan -- a HLK szerint nyilván provinciális -- gondolkodók, mint James Tobin Nobel-díjas közgazdász. Eszünkbe juthat Willy Brandt is, aki -- magyarul is megjelent -- könyvében "szervezett őrületnek" nevezte a transznacionális tőke szabadságára épülő világrendet, és ezt a szellemiséget ma is őrzi a Szocialista Internacionálé minden programadó dokumentuma. Lehet, hogy mindezt a HLK nem tekinti koherensnek vagy hitelt érdemlőnek, de -- amint azt a mellékelt ábra mutatja, -- nekik van a legkevesebb erkölcsi alapjuk ahhoz, hogy ilyen minősítéseket osztogassanak vagy megtagadjanak.

Nehezen dönthető el, hogy a HLK csak mondja-e, vagy hiszi is, hogy "a bennünket körülvevő világ szörnyűségei -- akár távolra, akár közelre tekintünk -- a legkevésbé sem függnek össze a globalizációval." Ruanda és Jugoszlávia példáját hozzák fel, de éppen e két ország említésével tenyerelnek bele egy igen súlyos problémahalmazba, amit nemzetközi (vagy globális) adósságválságnak hívnak. Éppen az említett két ország példa arra, hogy az adósságválság és annak neoliberális kezelési módja nem egyszerűen gazdasági és szociális torzulásokhoz vezethet, hanem akár államalakulatok széteséséhez is. Az adósságválság nélkül beszélni a globalizációról körülbelül olyan, mintha a dán királyfi szerepeltetése nélkül vinnék színre a Hamletet. Hasonlóképp furcsa, hogy a HLK úgy képes bemutatni a világpiaci optimalizálás "lenyűgöző akadálymentességét" (ami állítólag a globalizáció során megvalósult), hogy közben említést sem tesz a kilencvenes évek nagy pénzügyi válságairól (Mexikó, Kelet-Ázsia, Oroszország, Brazília stb.). Pedig ezek megrázó, helyenként katartikus időszakok voltak, és súlyos költségeket róttak a fejlett országok adófizetőire is.

A HLK tényleg a CNN világában él; világképük annyira nyugatközpontú, hogy a harmadik világgal kapcsolatos megjegyzéseik alig vannak köszönő viszonyban az érintett országok tényleges történelmi tapasztalataival. Szomáliával és más afrikai országokkal például nem az a baj, hogy "képtelenek kiemelkedni a törzsi és nemzeti lét korlátoltságából", hanem az, hogy a nyolcvanas években kívülről rájuk kényszerített pénzügyi szigor az addig elért, szerény fejlesztési eredményeket is tönkretette, és társadalmaikat a barbárság állapotába lökte vissza. Ezt az embertelen "szerkezeti kiigazítást" nem valamiféle természeti jelenség, és főképpen nem egy világgazdasági fair play kényszerítette rá a fejlődő országokra, hanem az IMF és a Világbank. Az érdekes az, hogy azóta a Világbank maga is nyitottá vált a bírálatokra, partneri együttműködést kezdeményezett az őt kritizáló civil szervezetekkel, és felülvizsgálta sok korábbi programját és projektjét. Csak a HLK maradt le néhány brosúrával...

A HLK globális tündérkertjében "a határokon átnyúló információáramlás következtében a szegényebb országok ingyen vagy majdnem ingyen hozzájuthatnak az egészségügy, az oktatás, a tudomány és a kultúra leghatásosabb vívmányaihoz." Bárcsak igaz lenne! A valóságban éppen a legutóbbi évtizedben került a nemzetközi szabályozás középpontjába -- elsősorban az Egyesült Államok kezdeményezésére -- a szellemi tulajdonjogok védelme, annak érdekében, hogy ez a majdnem ingyenesség még véletlenül se valósulhasson meg.

A HLK furcsa módon Kínát hozza fel a globalizáció sikerországaként, miközben Kína köztudomásúan a neoliberális receptúrától eltérő megoldásokat alkalmazott. Szelektíven nyitotta ki gazdaságát, nem privatizálta az állami szektort, nem adott utat a spekulatív tőkemozgásoknak. (A Kínai Kommunista Párt egyébként hálával tartozik a HLK-nak az eredményeit elismerő szavakért.) Hogy tovább roboghassunk a teljes abszurditás felé, a HLK úgy tünteti fel a kilencvenes években szerencsétlenül járt Oroszországot, mint amely lemaradt "a globalizációs gyorsvonatról", holott annak gyászos gazdasági és demográfiai trendjei elsősorban annak tulajdoníthatók, hogy az említett jármű 1991 és 1998 között gyakorlatilag átgázolt rajtuk.

A globalizáció apológiája a mű végén a rendszerváltás apológiájába csap át, újabb baklövéssel tetézve az addigi szakmai és politikai melléfogásokat. Ez nem más, mint a cigánykérdés sajátos kezelése, olyképpen, hogy a HLK az elszegényedésből, a társadalmi marginalizáció problematikájából egy laza mozdulattal cigánykérdést csinál, és delkarálja, hogy kizárólag a romák esetében indokolt állami újraelosztást alkalmazni. Ezzel a HLK faji alapra helyezi a globalizációs versenyben való helytállás vagy leszakadás kérdését. S miután a HLK hosszú bekezdéseken keresztül taglalja az egyes nemzetek versenyeredményeit is (a versenyt a globalizáció lényegi mozzanatának tekintve), maga is besorol olyan irányzatnak, amely "a fajok és a nemzetek versenyét állította a társadalmi cselekvés középpontjába." Nem kell találgatni, hogy ezáltal a HLK kivel vállal szellemi rokonságot, hiszen ezt a szemléletet ők maguk nevezik fasisztának és nacionalistának. A kör bezárul: a szociáldarwinista filozófiai alapokon álló neoliberális közgazdaságtan megtalálja adekvát politikai formáját.

Összességében a transznacionális kapitalizmus e silány apológiájával a HLK nem ér el mást, mint a liberalizmus további lejáratását, amúgy is meggyengült politikai pozíciójának további erodálását. A liberalizmust a legkisebb mértékben is kritizáló tendenciákkal szemben univerzális fegyverként próbálják használni a "lecsurkázást", és nem veszik észre, hogy közben saját magukat manőverezik a hazai közélet intellektuális és erkölcsi perifériájára.

Andor László
közgazdász, egyetemi adjunktus (BKÁE)

Vissza a globalizáció nyitólapra

© Copyright MTVSZ, Zöld Pók Hálózat, ETK 2000. — fidusz@zpok.hu
FŐLAP WEBLAP-TÉRKÉP VENDÉGKÖNYV VÉLEMÉNYED? FŐLAP WEBLAP-TÉRKÉP VENDÉGKÖNYV VÉLEMÉNYED?