Újra fejjel? Újra a falnak?

Különösen heves összecsapások tárgya az a kérdés, hogy vajon a mezőgazdasági géntechnológia áldást jelent-e a „fejlődő” országok számára. Venetianer szerint az „illetékesek”, azaz a harmadik világ szakemberei tárt karokkal fogadnák a géntechnológiai úton „feljavított” növényfajtákat. Mármint a szakemberek egy része. Másik részük viszont tisztában van azzal, hogy a „modern” nagyüzemi eljárásokat és növényvédő szereket igénylő génmanipulált változatok alkalmazása milyen nehezen egyeztethető össze a jórészt még mindig kisgazdaságokon, hagyományos fajtákon és alacsony energiabevitelen alapuló mezőgazdaságukkal; és hogy az előbbiek elterjedése milyen katasztrofális hatással van a sok millió embert eltartó hagyományos mezőgazdaságra.

Az indiai mezőgazdasági miniszter által nemrégiben magas kitüntetésben részesített mezőgazdasági újságíró, Devinder Sharma éles hangú cikkekben ostorozta a biotechnológiai cégek, a nemzeti kormányzat és a nemzetközi fejlesztési intézmények képmutató hozzáállását. Az egyik vállalat ugyanis 2,5 millió kilogramm, egyébként megsemmisítésre váró kísérleti génmanipulált rizst ajánlott fel az indiai éhezők megsegítésére, miközben az ország raktáraiban 40 millió tonna (!) gabona rothad a szegények számára elérhetetlenül, a korábbi szociális elosztóprogramok külföldi nyomásra történt átalakítása – azaz elsorvasztása – miatt! Semmilyen – bármennyire is jobbító szándékkal kifejlesztett – genetikailag módosított növény nem lehet képes az ilyen politikai és gazdasági visszásságok orvoslására.

A Venetianer által is emlegetett „arany rizs” egyelőre a szántóföldi kipróbálás szakaszában van, gyakorlati hasznosíthatósága még várat magára. A Fülöp-szigeteki Nemzetközi Rizskutató Intézet (IRRI) munkatársai most dolgoznak azon, hogy az A-vitamin termeléséért felelős, eredetileg mérsékelt övi fajtákba ültetett géneket a trópusi változatokba is átvigyék, azaz termesztésre alkalmassá tegyék ott, ahol arra szükség lehet. De míg dollármilliókat ölnek e fajta kifejlesztésébe, számos, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által ajánlott olcsó módszerrel lehet enyhíteni az A-vitamin hiányából eredő problémákat. Például oly módon, hogy a helyi lakosságot megtanítják A-vitaminban gazdag leveles növények termelésére. Ezek a módszerek ugyan távolról sem olyan látványosak, mint egy génmanipulált csodafajta kifejlesztése, de évtizedek kitartó munkájának eredményeként a gyermekek körében előforduló A-vitamin-hiány az elmúlt húsz évben mégis kétharmadával csökkent világszerte.

Sharma csak egy azok közül, akik felismerték, hogy mit hoz a „fejlődő” országok számára a mezőgazdasági géntechnológia. Ez jól látható volt a 2000 januárjában elfogadott Cartagenai Jegyzőkönyvet – a genetikailag módosított élőlények exportjáról és importjáról szóló nemzetközi jogszabályt – előkészítő tárgyalássorozat alatt is. Elsősorban a „fejlődő” országok csoportja szállt síkra a szigorúbb, korlátozóbb változat mellett az egyezmény szövegét mindenáron felhígítani szándékozó, nagy mezőgazdasági exportőr országok – főként az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália – ellenében. A viták egyik kulcspontja az elővigyázatosság elvének beépítése volt: az a jog, hogy egy ország a fennálló tudományos bizonytalanság miatt megtagadhassa egy genetikailag módosított élőlény behozatalának engedélyezését. A „fejlődő” országok főtárgyalóját, az etióp Tewolde Berhan Egziabhert többéves erőfeszítéseinek elismeréseként azóta az alternatív Nobel-díjként is ismeretes „Helyes Életmód Díjjal” tüntette ki a svéd parlament.

Venetianer szerint az emberiség történelme során szinte egyetlen új találmány hosszú távú hatásait sem ismerték annak első alkalmazói, így szerinte a géntechnológia esetében sem gátolhatja e bizonytalanság a felhasználást. De vajon ha az elmúlt pár ezer évben jó néhányszor fejjel rohantunk a falnak, elégséges indok-e ez arra, hogy a jövőben is újra és újra ezt tegyük? Technológiánk robbanásszerű fejlődéséből és annak káros következményeiből tanulhatnánk egy-két dolgot. Az 1930-as évek óta az ipar számos területén előszeretettel alkalmazták az ún. halogénezett szénhidrogéneket, hiszen döntő többségük nem mérgező. Aztán a hetvenes években a kutatók felismerték ezek ózonkárosító hatását. Ma már a legtöbb országban betiltották a felhasználásukat, de az „ózonlyuk” még évtizedekig velünk marad. A hasonló példákat még hosszan sorolhatnánk (atomenergia, DDT stb.). Egy-egy új technológia megítélésekor kidolgozói és alkalmazói soha nem törekedtek igazán arra, hogy annak hatásait rendszerben, a maga összességében vizsgálják, és ennek levét isszuk most szennyezett világunkban. Játsszuk végig ezt a forgatókönyvet most a génmanipulált élőlényekkel is? Erőltetett ütemű piacra dobásuk helyett (illetve előtt) nem arra kellene-e törekednünk inkább, hogy jobban megismerjük a lehetséges egészségügyi, ökológiai és társadalmi-gazdasági hatásaikat?

Mintegy hat éve kerültek piacra a genetikailag módosított összetevők felhasználásával készült élelmiszerek, és eddig tényleg nem történt komoly baj. De ez az időtartam távolról sem az a „hosszú táv”, amelyre alapozva nyugodtan kijelenthetnénk, hogy ezek fogyasztása biztonságos. Az Egyesült Államok hatóságai között még zajlik a vita arról, hogy az emberi táplálékláncba illegálisan bekerült (egyébként csak állati takarmányozásra és ipari felhasználásra engedélyezett) Starlink fantázianevű nevű genetikailag módosított kukorica okozta-e a kb. ötven ember által jelzett allergiás tüneteket a tavalyi évben. Ami az allergiateszteket illeti, Venetianer Pál a Géntechnológiai Eljárásokat Véleményező Bizottság elnökeként tudhatja, hogy a vállalatok által benyújtott dokumentáció legtöbbször elég semmitmondó spekulációkra és valószínűségekre hivatkozik. Nem is igen lehetne ez másként, hiszen például a baktériumokból származó (azaz emberek által normális esetben nem fogyasztott) fehérjék esetében nem lehet előre megkeresni azt a kontrollcsoportot, amelyik allergiás lehet ezek elfogyasztására, így a vizsgálatokat csak hosszadalmas és költséges eljárásokkal lehetne lefolytatni. A Venetianer által említett esetben szerencsés volt a helyzet, mivel az idegen fehérje az emberek által már korábban is fogyasztott, egyesek számára allergén növényből, a brazildióból származott.

A géntechnológia nem lehet a genetikusok belügye. A róla szóló párbeszédbe be kell vonni többek között az ökológusokat, az orvosokat, a közgazdászokat, a szociológusokat, sőt a „laikusokat” is (hiszen az esetleges káros hatások minden emberre kiterjednek). Pontosan ezt teszik a környezetvédők, amikor tiltakoznak a genetikailag módosított növények termesztése ellen, ahogy annak idején tiltakoztak a vegyszerezés ellen is: a mezőgazdálkodás környezeti hatásait és fenntarthatóságát a maga teljességében vizsgálva próbálnak megoldásokat és alternatívákat találni. A mezőgazdaságnak ugyanis nem lehet egyedüli és kizárólagos célja a terméshozam növelése, hanem szem előtt kell tartani a vidék népességmegtartó, munkaadó szerepét, a táj és az ökológiai rendszerek fenntartásának szükségességét, az evolúció évmilliói és a nemesítés évezredei által létrehozott biológiai kincs megtartását is. Ez utóbbi világszerte vészesen elszegényedett a nagyüzemi gazdálkodás évtizedei alatt. A genetikailag módosított növények elterjedésével a helyzet várhatóan tovább romlana. A nagyvállalatok által kifejlesztett, azok szabadalmi tulajdonában lévő genetikailag módosított fajták intenzív marketinggel támogatott elterjesztése ugyanis a mezőgazdaság további centralizációjához, a kisebb gazdaságok, a hagyományos és tájfajták kiszorulásához vezet. Ezért ha – ahogy Venetianer is írja – a biológiai sokféleség csökkenését valós veszedelemnek tartjuk, ideje elgondolkodni azon is, hogy a genetikailag módosított élőlényeknek valóban van-e helyük a jövő mezőgazdaságában.

Móra Veronika
Takács-Sánta András
biológusok

(Megjelent a Népszabadság 2001. október 29-i számában)